Gal 4,4–7

„Kibocsátotta Isten az Ő Fiát”: ezt ma már örömhírként mondjuk. Mielőtt Krisztus eljött, várták Őt, mert Isten megígérte. Mi is „vártuk”, mert advent üzenetei erről szóltak, de mi már úgy vártuk, hogy tudtuk, hogy eljött, és hogy már ott van a mi életünkben is.

Isten azzal, hogy elküldte Fiát, beteljesítette az ígéreteit. Beteljesítette azt a várakozást, amit Ő maga munkált saját népének a szívében. Ma is Ő munkálkodik a Lelkével mindenkiben, aki Őt keresi: aki az igazi Istent keresi, az igazi, teljes és szabad életet, nem elégszik meg azzal, amit ő maga meg tud valósítani, vagy amit a világ nyújt „boldogság” vagy „szabadság” címszóval.

Nem vagyunk eleve olyanok, hogy Őt keressük. Az ember, ha szembekerül Isten szentségével, és meglátja a maga bűneit, menekül. Ha Isten törvényéről hall, akkor vagy azt mondja: úgysem tudom megtartani, inkább élek úgy, ahogy nekem tetszik, vagy kitalál más törvényt és más istent: olyat, aki betartható törvényeket ad. – Tehát ha valaki igazán várja Istent, és menekülés helyett meg akarja ismerni Őt, abban ezt már Ő végezte el.

Ahhoz, hogy az ember várhassa Őt, reménykedhessen benne, adta a törvényt, ami a „Krisztusra vezérlő mester” volt, és amit Krisztus betöltött, és az ígéreteket a Szabadítóról. „A próféták ezekről a napokról jövendöltek” (ApCsel 3,24). Vagyis az ÓSZ-ben minden Krisztusra, az Ő eljövetelére mutatott.

Akkor küldte el Őt az Atya, amikor „eljött az idő teljessége”: annak az időnek, amit Isten teremtett, és mindenestül a hatalmában van. Ő tervezte el a megváltást: azt is, hogy hogyan, azt is, hogy mikor viszi véghez. Ez volt az egyedül alkalmas idő arra, hogy Isten Fia eljöjjön a világba, mert Isten ezt jelölte ki. – „Betelt az idő, és elközelített az Isten országa”: Krisztus személyében. Eljött Isten királysága – eljött Krisztus, hogy az Ő királyságát megalapítsa. Legyőzte e világ fejedelmét, legyőzte a bűnt, a világot (Jn 16,33), legyőzte a halált – hogy megalapíthassa a királyságát, és abba mi be tudjunk lépni. Ezért jött, és ez az idő jött el (kezdődött el) az Ő eljövetelével.

Az Ő eljövetele nemcsak az „idő teljessége”, hanem az „idők vége” is (Zsid 9,26; 1Pt 1,20). Isten mindent megtett, hogy üdvözülhessünk. Addig mi vártuk Őt, most Ő vár és hív, hogy belépjünk az Ő Országába. Most a kegyelem ideje van: a vincellér „körülásta és megtrágyázta” a fügefát, és várja, hogy teremjen.

Isten Fia „asszonytól lett”: ember lett, hogy az embert megválthassa. Ő nem tett bűnt, de találkozott vele: megkeresztelkedett a bűnbánat keresztségével; megkísértette a Sátán; érte sokféle támadás – ezeken mások is átmentek, tehát ezek azt mutatják, hogy valóban ember lett: beállt közénk, azonosult velünk. De úgy is azonosult velünk, hogy közbenjárt a bűnösökért (Ézs 53,12): imádkozott is, mint Mózes vagy Dániel az engedetlen népért, de Krisztus megtette azt is, amit senki más nem tehetett meg: elvette a bűneinket, Önmagát adta oda mint bűnért való áldozatot, és az Atya ezt elfogadta. Ezt nem tehette volna meg más ember (mert bűnös), de nem tehette volna meg Isten sem, ha nem lett volna emberré.

Ember lett, hogy megválthassa az embert – és „törvény alatt lett, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa”. A „törvény” Isten törvénye: „aki cselekszi, él általa”. A bűnös ember nem képes cselekedni (megtartani), mégis bízik a cselekedeteiben és abban, hogy ha „igyekszik” jót tenni, Isten ezért befogadja. De aki ebben bízik, „átok alatt van”. Ettől az átoktól szabadított meg minket Krisztus úgy, hogy „átokká lett értünk” (Gal 3,10.13). Hív, hogy ezt a szabadítást fogadjuk el – mert így, Őérte valóban elfogad minket Isten.

Krisztus elvégezte, hogy Isten elfogadjon minket, hogy beléphessünk az Ő országába, ne kelljen elvesznünk a bűneink miatt. De itt többről van szó: arról, hogy „nem vagy többé szolga, hanem fiú”. A szolga és a fiú: kétféle lelkület, kétféle viszonyulás Istenhez. A szolgának nincs (nem kell, hogy legyen) igazi kapcsolata urával, elég, ha teljesíti a parancsokat. Ha nem teljesíti, akkor rossz szolga, és büntetést kap. Ilyenek voltunk a „törvény alatt”, amíg csak teljesíteni akartunk. A fiú az Atya fia: az Atya szereti, beszél vele, tanítja, vezeti, neveli – és azt akarja, hogy a fiú így lássa Őt. Legyen hálás, engedelmes, akarjon olyan lenni, amilyenné Isten tenni akarja. Az atya (apa) parancsol a fiának is, de a fiú másért engedelmeskedik, mint a szolgák: azért, mert szereti az atyát.

Krisztus „törvény alatt lett”, hogy megváltson minket a szolga állapotból. Ő, a Fiú, tökéletes Szolga lett, és tökéletes Szolgaként szenvedte el a rossz szolgának járó büntetést. Mi pedig úgy élhetünk, mint az Atya gyermekei: nem kell a büntetéstől félnünk, szerethetjük Őt, és ezért engedelmeskedhetünk Neki. Ehhez Ő „kibocsátotta Fiának Lelkét”, aki „kiáltja”, hogy Ő az Atyánk; aki a mi lelkünkkel együtt tesz bizonyságot, hogy az Ő gyermekei vagyunk. Örökösök is: Krisztusnak az élete, az Ő kapcsolata az Atyával, az, ahogy Ő szereti az Atyát is és minket is: ez az a kincs, aminek mi az örökösei vagyunk.

Isten ajándéka az, hogy elküldte nekünk a Fiát. Drága ajándék, és mi elfogadtuk, átvettük – éljünk is vele!

Gal 2,20

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.